Egy hónapja landoltam. Egy pontos hónappal ezelőtt tettem le a lábam a Föld bolygó másik oldalán. Milyen érzések kavarognak bennem? Minden, amit elképzelni sem tudtam. Egyszerre vagyok végtelenül hálás, csoda szinte minden pillanat, az éjszaka szikrázó fejjel lefelé égbolt, a csillagok, szinte minden éjjel látom a tejutat, ez valami elkepesztő érzés. Egyszerre érzem, hogy kezdem megszokni az ittlétet, beleszokni a ritmusba, kiismerni az utamat az igeneket-nemeket, a hangokat, szagokat, ízeket. Egyszerre figyelek mégis oda, hogy ne legyen magától értetődő, hiszen ez mekkora különleges élmény, hogy itt vagyok, én, ilyen messzire otthonról és ennyire kiszolgáltatottam. Picinek érzem magam egy nagy világban, ahol a nagy világ szeretően átölel. Néha megijesztenek emberek, néha kiszámíthatatlanok, de a természet barátságos, még az óriási weta-k is nyugodt lelkek ijesztő, óriási ízeltlábú testben.
Találkozok emberekkel, szót váltunk, alkalmanként lecsúszik egy sör vagy egy pohár bor, a feszültség enyhül, az álarcok lehullanak. Nem tudtam, hogy ez ilyen magányos folyamat. Persze, tisztában voltam vele, hogy solo backpacking az szó szerint azt jelenti, hogy egyedül utazok helyekre, és ott esetleg megismerkedek emberekkel. Az ember persze érti, tudja mit jelent ez elméletben, és azután a valóság mégis más. Megcsap. Arcon üt, amikor egyedül szállok le a buszról egy picike városban a semmi közepén a szakadó esőben. Pofon vág, amikor adott nap még nem tudom, hol hajtom álomra fejem az éjjel. Meglök, amikor egyedül túrázok a csúszós, agyagos talajon és gázolok át a ledőlt fákon a vihar utáni napon.
Amikor stoppolok a végtelen utakon és elmennek mellettem a kocsik.
Amikor furcsa tekinteteket kapok nagydarab férfiaktól.
Amikor minden bizonytalan, ezért minden lehetséges.
Amikor tervezem a következő lépést.
Nagyon sok (720) óra egyedül. Sok óra önmagammal lenni, megtapasztalni legbelsőmet, belső korlátaimat, hiedelmeimet, gátjaimat. Találkozni félelmeimmel. És beléjük menni. Nem meggondolatlanul, nem könnyedén. Számolgatva, latolgatva. Nézni a következő szilárd talajszakaszt amire tehetem a lábam. Ez fárasztó mentálisan is, fizikailag is. És közben mégis erősít. Erősebb vagyok minden nappal, amikor kiállok magamért, amikor ügyesen szervezek, amikor vigyázok magamra és a cuccaimra (bár igazából semmi anyagilag különlegesebben értékes dolog nincs nálam) amikor úton vagyok egész nap és mégis biztonságban a szállásra érek. Húsz kiló cuccom van a táskákban étel nélkül, ez nehéznek érződik, és látom mostmár, hogy mit hagyhatam volna otthon. Ennyi nehézség, és mégis, vagy pont ezért, jóformán elpusztíthatatlan vagyok.
Aztán vannak olyan napok, amikor esik az eső, ázok az úton és nem vesznek fel. Amikor reménytelennek tűnik a tovább jutás. Megrekedtség érzés szakad fel bennem. Kérdések özönlenek a fejemben. Mit csinálok én itt tulajdonképpen? Miért akartam idejönni? Mi értelme van ennek az egésznek egyedül?
És közben találkozok a helyiekkel, a kiwikkel, az utazókkal , turistákkal, az őslakos maorikkal. Interakciók, felületes és mélyebb beszélgetések jönnek létre. Megfigyelek. És rájövök, az örök örök kíváncsiság hajt. Milyen a világ másik oldalán a természet, milyen illatok vannak, milyen hangjuk van a madaraknak, milyen az élet? Amíg nincs itt az ember, olyan nehéz elképzelni és elhinni, hogy ilyen is van. És ugyanez a kíváncsiság vezet tovább. Milyen lesz a következő kanyar? Milyen a víz hőmérséklete a következő strandon? Mi van a következő sarkon? Hol hallok meg végre egy kiwit az éjszakában? Milyen állat szaladt el előttem? Mik ezek a nagy fák? Hogy élnek itt az emberek? Milyen a mindennapjuk, milyen házaik vannak, hova mennek nyaralni, milyen gondolataik vannak, mit tudnak a világ többi részéről?
És néhány kérdésem megválaszolásra lel, néhányat nem élek át. Számomra az a benyomás, hogy nem olyan könnyű az élet itt az átlagembereknek. Magas az alkoholfogyasztás, akár hétköznap is, és nem vetik meg a füvet sem. Sokan vannak munkanélküli segélyen, ami nem sok, kb 270 dollár egy héten. Ezen tengődni lehet, körülbelül egy heti kajaköltség. Viszont nincs a segélynek időben meghatározott kitétel, akár életed végéig is adják. Az itteni gyes talán csak 3 hónap, a minimálbér kb 24 dolláron fekszik. Legális munkával körülbelül 30 % adót fizetsz, ebben benne van az ACC ami egy nemzeti balesetbiztosítás MINDEN Új – Zélandon tartózkodónak. Az ékszerekből gazdagszanak meg sokan, zöld szép követ láttam ( meg a szép kagylóhéjat (paua moriul) szokták ékszerré formázni, illetve Coromandelben fekszik az ország első regisztrált aranybányája. Több száz volt a környéken régen, mára mind bezárt. Az ország leggazdagabb emberei a Bay of Islands régióban vesznek villákat, simán kerül egy-egy épület 5-6 millió új-zelandi dollárba. Ezeket mind más emberektől hallottam, nem tudom, mennyire igazak, de ez az én kiwi valóságom.
Egy hónap alatt kb 1172 km-t utaztam stoppolva, mások autójában és buszokon, a túraútvonal hosszát nem tudom, lesz-e türelmem megszámolni. Mentem, az biztos. Amennyit menni tudtam-szerettem volna, és amennyit józan ésszel menni lehetett. Most nagyon jól esik, hogy egy városkában vagyok hetek óta, nem kell minden este máshol aludnom, felkerekednem minden egyes reggel. Tudom, ez a legkönnyebb szakasz most, később szinte folyamatosan úton leszek, ha be akarom járni a szigeteket. Óriási távolságok vannak itt, óriási területek ember nélkül de kis falucskák gyakran futnak az utak mentén. Szinte mindenkinek (valószínűleg mindenkinek) van kocsija. És a dzsungel… dzsungel, buja, élénkzöld vadon tele cikádákkal és rengeteg apró kicsi
Egy hónap alatt kb 1172 km-t utaztam stoppolva, mások autójában és buszokon, a túraútvonal hosszát nem tudom, lesz-e türelmem megszámolni. Mentem, az biztos. Amennyit menni tudtam-szerettem volna, és amennyit józan ésszel menni lehetett. Most nagyon jól esik, hogy egy városkában vagyok hetek óta, nem kell minden este máshol aludnom, felkerekednem minden egyes reggel. Tudom, ez a legkönnyebb szakasz most, később szinte folyamatosan úton leszek, ha be akarom járni a szigeteket. Óriási távolságok vannak itt, óriási területek ember nélkül de kis falucskák gyakran futnak az utak mentén. Szinte mindenkinek (valószínűleg mindenkinek) van kocsija. És a dzsungel… dzsungel, buja, élénkzöld vadon tele cikádákkal és rengeteg apró kicsi patak csörgedezik ide-oda. És a tenger (óceán) gyönyörű azúrkék ha szikrázik a nap. Közben tudom, tavaly volt itt a környéken egy pusztító ciklon, illetve cunami is előfordulhat.
És most ez az élet. Itt élek. Három hete dolgozom pihenőnap nélkül, szabadidőmben fekszek a szálláson és videózok szeretteimmel, illetve a blogolás is sok idő. Igyekszem lementeni az élményeimet, minél több kép, videó megörökíteni és egyúttal benne lenni minden pillanatban. Jelen lenni, mindent megélni, átélni teljesen. Legyen az gondtalan csillagnézés a déli féltekén vagy izzadva stoppolás a tűző napon 20 kg-mal a hátamon.
Köszönöm mindenkinek, aki támogat és követi kalandozásaimat! 🙂
kaland az életed - your life is an adventure 